subscribe to my substack

A művészet nem közösségben születik

A művészet lényegét tekintve nem demokratikus és nem közösségi, mivel a kreativitás képessége nem egyenlően oszlik meg az emberek között, és nem mindenki képes autonóm alkotásra. A művészeti formátumok politikai aktivizmusra használva olyan akciókban kínálnak részvételt – politikai mobilizációs eszközként –, amelyek eredetileg a miszticizmusról és az igazságkeresésről szóltak. Az “avantgárd” szó szerint “élcsapatot” jelent, és soha nem létezett olyan, hogy az utcáról beesve valaki csak pár órára váljon avantgárd művésszé. Ennek az alapvető különbségnek a tagadása a valóság tagadását jelenti, amelynek fenntartása egyre nagyobb áldozatokat követel. Érvelésem szerint (lásd Bajusz 2024) a képességek és a (túl sok) lehetőség közötti szakadék betöltésének vágya, a saját tehetségtelenség és kisszerűség kompenzálása lehet a cancel culture egyik gyökere. A Girard-i közösségi áldozat koncepciójával is vitatkoznék, mert a nyilvános eltörlés során jellemzően nem egy teljes közösség vesz részt, hanem egy aktivizálódó, visszatérő csoport. Kutatások alátámasztják a baloldali autoritarianizmus (Costello et al., 2022), az internetes trollok szadista, nárcisztikus és szociopata jellemvonásai (March & Steele, 2020; Thomas & Egan, 2022), valamint az ‘extrém baloldaliság’ és a nárcizmus, illetve szociopátia közötti kapcsolat (Krispenz & Bertrams, 2024) létezését. Ezek az eredmények alátámasztják azt a képet, hogy az eltörléseket gyakran egy sajátos pszichológiai profillal rendelkező, aktivizálódó csoport csinálja, akik a közösségi média nélkül sokszor nem tudnának arról amit el akarnak törölni, és valószínűleg nem is találnák meg egymást. A közösségi média az ő anomalisztikus viselkedésüket teszi reprezentatívvá. Az eltörlés elsősorban a progresszív hálózatokban jelenik meg, amelyek lényegileg önreferenciálisak, mint a progresszió kijelölője és élcsapata, és sokszor önmagukat emésztik fel az eltörlésekkel. Tehát saját maguk a referencia, és ezért az igaz amit igaznak fogadnak el. Ez a működésmód – ahol a csoport által elfogadott igazság válik mércévé – lényegileg ellentétes a tudomány és a művészet alapelveivel, melyek külső referenciákhoz (például eredmények replikálhatósága, vagy az esztétikai minőség) kötődnek. Önmagában is abszurd, hogy attól lesz igaz valami, hogy másokat meggyőznek, hogy igaznak fogadják el. Azért igaz valami, mert igaz. Ez tautológia, és pont ez a lényege. Valami önmagában igaz, vagy nem igaz. Ennél egy tekintélyelvűbb verzió van, hogy attól igaz valami, hogy valahogyan mondja valaki. Még csak nem is attól, hogy ki mondja (a tekintélyszemély), hanem ki mondja komolyabban véve saját magát, vagyis ki folytat ‘higgadtabban’ párbeszédet. Max Weber ‘karizmatikus tekintély’ fogalma segíthet megérteni ezt a jelenséget. A karizmatikus tekintélyek, akik gyakran ezeknek a hálózatoknak a középpontjában állnak, saját magukra hivatkoznak igazságként, és követőik elfogadják ezt a fajta tekintélyt. Viszont a karizma az adott egyén sajátja, ha pedig a hálózattól kontingens az igazság, a tekintély szituatív, tehát nem az adott egyén sajátja, hanem adott helyzetekben, adott rituálék során ruházza egy egyénre a közege. A hálózat a valódi tekintély.