EPUB, PDF

Ebben a magyar nyelvű szövegben összefoglalom, és azóta megjelent tanulmányokkal egészítem ki az angolul írt PhD kutatásom (http://phd.lib.uni-corvinus.hu/1277/). A szöveget kifejezetten laikus közönségnek szántam, és az elején eldöntöttem, hogy maximum ötven gépelt oldal lehet. Ezért a lábjegyzeteket és referenciákat kivettem, minden módszertannal együtt. A bevezetőt lerövidítettem, kiegészítettem az esettanulmányok bevezetőivel, illetve a szakirodalmi áttekintés egyes részeivel. Az esettanulmányokat már megjelent publikációkra támaszkodva rövidítettem le. A konklúzió a PhD dolgozatom konklúziója lerövidítve. A munkát két további, azóta megjelent tanulmányon alapuló utóirattal egészítem ki, amely megerősíti a levont következtetéseket, illetve segített továbbgondolni, kiterjeszteni azokat.

A kutatási terepem a tudománykommunikáció képen és részvételiségen alapuló formátumai, a tágabb témám pedig a kortárs művészet eszközkészletének és a tudások hierarchiáinak változása. Mi az érvényes tudás? Ki a hiteles közvetítő?

Mindez elsőre absztraktnak tűnhet, de a mai világban egyre nagyobb teret nyer az olyan kommunikáció, amely lényegileg nem tényekre és érvekre alapszik, amelyben szöveg, képi média, test mint médiafelület együttese elsősorban nem jelentéseket, hanem érzéseket kommunikál. Az ilyen médiának mindig szubjektív az olvasata, mert a szöveggel ellentétben a vizuális médiának nincs szintaxisa, tehát soha nem fognak adott láncolatokban olyan módon adott dolgokat jelenteni a vizuális kódok, mint a szavak és mondatok. Lehet, hogy kevesen járnak kiállításra, és azt gondolnánk, a művészet zárt világ. Ez igaz is, de közben a művészet már régen kikerült az utcára performanszok és köztéri installációk formájában, és mindannyian láthatjuk a hírekben a magukat az autópályákhoz ragasztózó tüntetőket, akárcsak a táblákkal pózoló influenszereket, hírességeket. Sőt, mi magunk is alkalmazhatunk hasonló kifejezéskészletet, hogy nyilvánosan elköteleződjünk egy ügy mellett, hiszen hiába maradt a művészet világa zárt, az installáció és performansz mint műfaj és kifejezéskészlet popularizálódott. Emellett mindannyian kommunikálunk vizuális médiával: használunk emojikat, mindig nálunk van a telefonos fényképezőnk, bármit megrajzol egy AI képgenerátor, már divat sincs, amit követni „kell”, mert a ruháink is vizuális kódok, amelyeket felvéve magunkról tehetünk állításokat. Korábban egy nagyon szűk szakma készített napi szinten képeket, ráadásul olyan képeket, amelyeket tetszőleges mennyiségben lehet sokszorosítani és terjeszteni, és a legtöbb ember évente csak néhányszor, például karácsonykor csinált pár családi fotót. Mindenki számára elérhető nemcsak a technológia, amellyel professzionális képeket lehet készíteni, hanem a csatornák is, amelyeken keresztül közönséghez juthat. A köztéri performanszokhoz hasonlóan a digitális média technológiái is összemossák nyilvános és privát létszféra határát.

Bruno Latour híres tézise szerint sosem voltunk modernek: a reprezentáció szintjén választódtak csak el (a modernitásban tagadott) természet-kultúra hibridek, tehát a reprezentáció kontrollja politikai érdek. Ezért mennek lobbisták és politikai szervezetek oda, ahol a múzeumok és galériák összeérnek az utcával és a hétköznapokkal. Ebből is fakad az ellentmondás, hogy miközben a poszthumán mint koncepció múzeumokba és galériákba van zárva, bárki otthon géneket szekventálhat százmillió forintos berendezésekkel, és bármelyikünk megélt tapasztalata, hogy fegyveres katonák védik a köztereket egy vírustól. Az utca embere lehet megtapasztaló, de nem reprezentálhat, vagy csak bizonyos dimenziókban, és csak bizonyos keretek között. Én a hivatásos reprezentáló voltam az autoetnográfiában megírt és elemzett történetben (és valójában nekem sem volt sok szabadságom), az esettanulmányok közül egyben (a GMO-ellenes szerveződésben) pedig egyértelmű, hogy a legitimáció a politikából fakad és politikai szervezeteken keresztül kapnak nyilvánosságot az ügy reprezentálói, egy másik esettanulmányban (Mályvavirág) a politikai és üzleti érdek fonódik össze, a Mókusok és a taktikai szavazás pedig példa arra, hogyan szövik át politikai hálózatok az autonómnak tűnő művészeti kezdeményezéseket. A vizionárius tudásközvetítők a politikán kívül vannak.

A különféle módozatú tudások (megtapasztalt, laboratóriumban előállított, empirikus, elméleti) státusza és hierarchiája összefügg a tudásközvetítők, intézmények hierarchiájával, és mivel nagyban megváltozik, mi érvényes tudás, ezzel együtt pedig (összefonódva ezzel, és egy időben is) a „szakértők”, „komoly emberek” is elveszítik a hitelességüket, eljött az ideje a más módozatú tudásközvetítésnek. Ez olyan méretű fordulat, hogy hiba lenne jóként vagy rosszként tekinteni rá.

Mindez elméleti szinten is kapcsolódik a modernitáskritikához. Például a queer eredetileg egyfajta posztstrukturalista teória, amelynek a lényege az volt, hogy tagadta az esszencializmusokat és a bináris elválasztásokat. Tehát queer például az, hogy nincs szigorú határ férfi és nő között. Aztán a gyakorlatban azt tapasztaltam, hogy a queer színes hajú, bizarr szexuális szokásaikkal dicsekvő, és ráadásul gyakran gyanúsnál gyanúsabb amerikai pénzekből a politikába belemászó őrülteket jelent. Közben amit a queer eredetileg jelentett, annak van igazságalapja, például senki nem születik női vagy férfi aggyal (az agy plasztikus, és úgy alakul, ahogy használjuk), vagy vannak nők, akiknek több sztereotip férfias tulajdonsága van, mint a legtöbb férfinak. A queer eredeti fogalmához hasonlóan számomra a feminizmus egy új tudásrezsimként azt jelentette, hogy a testről és médiáról való tudás is alapjaiban változott meg, tehát lelepleződött, hogy semmi nem igaz a patriarchális, férfiközpontú, a nőket a saját testükkel szembefordító, felügyeletre, kontrollra alapozó, infantilizáló, „józan észnek” beállított dogmákból, és valóban sokkal közelebb vannak egymáshoz olyan jelenségek, amelyeket élesen elválasztottnak hittünk eddig.

Ebből fakadóan volt számomra logikus kérdés, hogy az érvényes tudások változásával együtt hogyan változik a tudásközvetítés is. A PhD-m írása közben jöttem rá: a kérdés igazából az, miért tagadják emberek a valóságot, akár fűződik ehhez direkt érdekük, akár nem. Az egyik esettanulmányom a GMO-ellenes mobilizációhoz kapcsolódó, esztétikára, performanszokra támaszkodó köztéri demonstrációkat vizsgált. A GMO-ellenes tiltakozásban vezérszerepet játszó politikus mondta el nekem (anonimitást kérve), hogy őt nem zavarnák maguk a GMO-k, mert a génmódosítás csak egy technológia, amit lehet jóra is, rosszra is használni. Reprezentatív adatok nincsenek, de reális, hogy tömegek gondolják, hogy a GMO a rossz minőségű, üvegházban termelt zöldséget és gyümölcsöt jelenti, illetve kiderül statisztikai adatokból, hogy a magyarokat az egész téma nem érdekli különösebben. A képekre alapuló GMO-elles mobilizációnak is köszönhető, hogy a GMO a kizsákmányoló globálkapitalizmus szimbólumává vált, és közben magával a GMO technológiával nem törődött sem a közvélemény igazán, sem a döntéshozók (legalábbis akikkel én beszéltem).

A másik esettanulmányom a rákiparral és gyógyszeriparral összefonódott, leginkább női rákok szűrésével foglalkozó Mályvavirág Alapítvány részvételiségen és köztéri installációkon alapuló programjaival foglalkozik. A Mályvák alapítója címlapon dicsekedett el azzal, hogy „minden leletem negatív lett, mégis rákos voltam”, tehát rajta nem segítettek azok a technológiák, amelyeket az alapítványa promotál, vagyis zsarolással és nyomasztással erőltet másokra. Ugyanezt a dinamikát vettem észre, amikor egy étteremben egy nagyobb társaság, kb. nyolc fő ült a szomszédos asztalnál. Egy nő arról mesélt, hogy van egy gyerekkönyv, amelyben rókák magyaráznak asztrofizikát a gyerekeknek, misztikusan és absztraktan, de annyira, hogy ő sem érti. Nem kételkedik abban, hogy tudományosan stimmel a könyv, csak szerinte nem jó a gyerekeket „leszoktatni a tudományos, logikus gondolkodásról”. Egy férfi rákontrázott, hogy nem két róka kellene, hanem egy nyúl és egy róka, és amikor a nyúl „elkezdene okoskodni, akkor a róka mondaná, hogy hamm, bekaplak”. Magyarán: erőszakkal kell elhallgattatni azt, aki nem illik a világképükbe. A nő összemosta a tudományos és logikus fogalmát a mechanikus világképpel, pozitivizmussal, egyenes ok–okozati logikával. Nem kételkedett abban, hogy tudományos a könyv („asztrofizikus írta” – tekintélyelvű magyarázat), de a gyerekeknek nem így kell gondolkozni. Azt mondta el a maga módján, hogy a gyerekeket a valódi tudomány logikájától kell védeni. Ezekben az esetekben a tudományos jelző lecsatolódott a tudományról, egy adott technológia neve nem arra utal, amire a technológiát használják, és mégis van, akiknek megéri védeni a lecsatolódott jelzőket, többek között a valódi tudománytól vagy a kortárs valóságtól. Ez pont az az ötvözete megfelelési kényszernek és érdeknek, amelyet a politikaközeli hálózatokban jobban megismertem, amelyről Feró Dalmával közös tanulmányunkban a „minden politika” mondást elemezve beszélünk, és amit az autoetnográfián alapuló fejezetben írok meg.

Egész életemben a művészet társadalmi dimenzióival, a művészet körüli dinamikákkal, energiákkal és történésekkel foglalkoztam, és ezeket fókuszba helyezve írom ezt a szöveget. Nem érdekel az aktuálpolitika, és nem is fogok írni róla. Talán másoknak aranyat érne az a sok belsős információ a politika körüli hálózatokról, amit én unatkozva, jellemzően a telefonomat nyomkodva hallgattam végig, de őszintén mondom, hogy el is felejtettem már, annyira nem érdekelt soha. Semmilyen pártba vagy politikai szervezetbe nem álltam be, csak és kizárólag a Fiatalok Képzőművészeti Stúdiója Egyesületnek (FKSE) voltam tagja, és onnan is kiléptem, amikor nem hozták le a covidnaplómat. Ez deklaráltan nem egy aktivista PhD, tehát nincs politikai cél amögött, amit csinálok, de mivel a kutatói objektivitásban sem hiszek, az elején deklarálom, hogy én a művészekkel vagyok.