Visionary art and the limits of social constructivism
This paper proposed and applied a post-constructivist methodology comprising three levels: spatial dynamics, mediated interface, and manifest presence. By focusing on the topology of presence (instead of the search for meaning) – analysing recursive fractals, non-orientable surfaces, and vectorial agency – this framework provides a vocabulary for articulating the unique visual characteristics of visionary art. It acknowledges the layered ontology of this emerging genre: these images are cultural products embedded within specific technologies and social milieus, while simultaneously pointing toward realities that participants describe as beyond the human. The spatial logic is the clearest indicator of the agency of the non-human element. This framework refrains from reducing visionary art to metaphor or representation alone, recognising that such images may operate as inscriptions of otherworldly experiences and forces. They foreground spatiality as a key site of epistemic investigation, offering a methodological pathway that resists anthropocentric reduction while maintaining analytical rigour.
Cancel Culture or the Realpolitik of the Participatory Turn
Through my observation, I saw that participatory formats were at large empty (politically captured) rituals, but sacrificing someone imbued the participants with excitement (for those open to such excitement, such as authoritarians, sadists and sociopaths) and community bonding took place through scapegoating. I used to think that I was participating in a politically engaged network, as the boundaries between life and art shift and dissolve, but it turned into participation in a mystery play culminating in my total sacrifice. At this point, my narrative ties back to one of the roots of art: ritualism–ritual. Whether as cults (a sect with a set of rules governing life) or cultus (where members gather to participate in a given rite), both had a high entry threshold, similar to the elitist neo-avant-gardes that later became what is now known as contemporary art. There had been no open-ended, open-to-all participation in secretive cults, and not everyone could join and be an avant-garde artist, albeit for a few hours only. Similarly to the dissolution of the private–public boundary, the boundary between art and politics, the sacred and the profane has also dissolved. Yet, a lot of what happened in workshops and gatherings would previously not have been designated as profane representational activity in any way connected to reasoned dialogue or either consensus or dissensus.
Vizionáriusok vs szakértők
“A tudománykommunikáció részvételi modell- je már néha megkérdőjelezi a hierarchiát szakértő és laikus között (Nisbet & Scheufele 2009, Elam 2004, Reincke 2020), de ha a növények a tudás- közvetítők, akkor az emberek dolga emberi szintre hozott tudást és tapasztalatot képezni a csatornázott tudásból, egyszerre absztrakt és univerzális dolgo- kat élménnyé tenni és kifejezni pedig végső soron a művészet terepe. Ugyanakkor vízió és tapasztalat nem az egyén szintjén kapcsolódik. A víziók univer- zálisak, kollektívek, hiszen nagyrészt ugyanazt lát- ták az amazonasi őslakosok a növényi főzettől, mint a Rákosi-korszak pszichiátriájának kísérleti alanyai a szintetikus verziótól”
itt
A MAGYAR GMO-ELLENES MOBILIZÁCIÓ ESEMÉNYKÉPEINEK HATÁSA AZ ALKOTMÁNYRA
A tudománykommunikáció és a művészet határterületeit kutatván azokat a vizuális retorikai és affektív stratégiákat vizsgálom, amelyeket a GMO-ellenes mozgósítás használt Magyarországon 2005–2015 között. Különféle vizuális módszertanokat (kontentanalízis, vizuális framing) egészítettem ki interjúkkal, illetve fókuszcsoportos kutatással (a képek hatásmechanizmusaira fókuszálva) támasztottam alá az elemzésemet. Következtetésem, hogy a GMO-ellenes mobilizáció képei valójában nem tudománykommunikációs elemként működtek. Nem közvetítettek tényszerű információt, inkább egy társadalmi mozgalom építésére tett kísérletnek és ezen keresztül a politikai mozgósításnak voltak az eszközei. Nyilvános rituálékat rendeztek, vizuális politikai retorikát alkalmazva – elsősorban a magyar politikai diskurzushoz kapcsolódó jelen- téseket közvetítettek, nem a Greenpeace eredeti eseményképeit ihlető poszthumanista ontológiákat. Az affiliáció és identifikáció politikai munkája az affektív regiszteren történt, és valószínűleg a nyilvánosság is az affektív szinten közvetített zavartságra és leereszkedésre reagált.
Cancel culture – cenzúra, vagy valami más?
Tanulmányomban a cancel culture és a cancelelés/eltörlés jelenségét járom körül. Esettanulmányokon (a londoni LD50 galéria „fasizmusa”, és a magyar Burda „pedofilbotránya”) keresztül mutatom be, az eltörlés hogyan válik vagy nem válik a cenzúra eszközévé, és ezen keresztül választ próbálok találni arra, hogy ezekben az esetekben ki a cselekvő (ki cenzúráz), és kit, mit, tehát milyen tágabb attitűd-struktúrák, intézményes viszonyok és átrendeződések kapcsolhatók a canceleléshez. Következtetésem szerint egyik esettanulmányomban sem egy adott kulturális terméket akartak cenzúrázni, eltörölni, annak bemutatását, terjesztését megakadályozni. A módszertanból fakadóan limitált következtetéseim szerint az eltörlés nem szakmán belüli leszámolások eszköze, hanem egyfelől szakmák átpolitizálódásából, egy tágabb hatalmi átrendeződésbe való bevonódásából fakad, másfelől morális regiszteren teremt legitimációt. Az eltörléskultúra szakmákat lehetetlenít el, és végső soron a demokratikus berendezkedést ássa alá.
A cukiság mint depolitizáló tényező
“A „Mókusok” és a „Mályvák” mozgalmárai adott „jó ügyek” (pl. hajléktalanok segítése, rák megelőzése) mögé bújva saját magukról is beszélnek, sőt a szervezetek kommunikációjának leghangsúlyosabb eleme valójában a saját elkülönböződésük elbeszélése. Eközben egyszerű szabályok szerint, a „józan ész” (egy adott közeg társadalmi konszenzusa által racionálisnak elfogadott állítások, cselekvések gyakorlatai) logikája mentén felfogható fi ktív valóságokat teremtenek, amely ilyen módon a saját kiemelt státuszukat igazolja vissza. Két esettanulmányom két civil szervezet diskurzív stratégiáira fókuszál. A „Mókusok” és a „Mályvák” látszólag nagyon különböző közegben mozognak, egymástól távol álló dolgokat tematizálnak, de a „Mályvák” és a „Mókusok” is cukik. A cukiságuk depolitizál: a „jó ügyek” komplexitása, az ügyek körüli politikai küzdelmek el vannak fedve. Mindeközben tevékenységük transznacionális hálózatokba kapcsolódik be, biohatalmi, tehát politikai tétjei vannak. A résztvevők személyes érdekeltsége is meggátolja, hogy az „általános emberi értékként” egyetemesen kiterjesztett, a „józan észre” apelláló, megtévesztő álracionalitás lelepleződjön. Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a „Mályvák” és a „Mókusok” tevékenysége mennyiben mutat túl egy adott „jó ügyön”, továbbá hogy a különféle támogatandó projektek hogyan válnak a résztvevők világteremtésének, értékrendjük és aspirációik kiterjesztésének eszközévé, hogyan és milyen tudást és gyakorlatot közvetítenek, és mindezzel hogyan tartják fenn a „jó ügy” körüli konszenzusokat. A legfontosabb megállapításom, hogy nem nyelvi, „racionális” regiszteren történik a politikai feladatok elvégzésének legnagyobb része: a cselekvésre buzdítás, pozíciók elbeszélése, közösségek alkotása, kizárás, befogadás, megküzdési stratégiák felkínálása, tudásrezsimek újratermelése vagy ideológia morális paranccsá tétele. A képpel, részvételiséggel operáló, a diskurzust az érzeti, tapasztalati mező felé terelő médiák kiemelt szerepet kapnak és mind explicit, mind implicit politikai tartalmakat hordoznak, illetve a cukiság annak az eszköze, hogy a politikai mezőn kívüliként pozicionálják tevékenységüket.” itt
Progressivist gender-based activism as a means of social antagonism in Hungary through two case studies
The endorsing of ‘progressive’ issues is embedded in the imaginary of the East-West slope. It is especially issues defined more in terms of recognition than redistribution and framed in terms of individual tolerance that have become emphatic signifiers of ‘progress’, ‘Western’/‘European’ values, and thus the civilizational and moral hierarchy of the East-West slope. Aligning oneself with these issues (such as LGBT rights, liberal anti-racism, liberal feminism) on the periphery of Europe is a means of distinguishing oneself against the rest of the ‘backward’ country or region. As a strategy of raising one’s social status it is a tool of social antagonism. We look at two case studies from Hungary to analyse how progressivist narratives are enmeshed in self-colonization. We conduct discourse analysis to examine how self-appointed advocates activate the West-East hierarchy as they claim to morally elevate society, and how this progressivist narrative feeds a populist mobilization that increasingly uses ‘gender’ as a symbol for corrupting foreign forces. We argue that representing social issues such as women’s disadvantages as a matter of tolerance rather than as a deep-seated, structural, material issue serves as a mutual legitimating mechanism for the progressivist actors who accomplish it and the region’s position in the global world order HERE
Bajusz Orsolya 